A második világháború hat évig tartó vihara csak az Egyesült Államok iparát kímélte meg. Európa szinte valamennyi országán átvonult a front, de a légitámadások még ennél is súlyosabb károkat okoztak Európa és Japán ipari létesítményeiben. A veszteseket sújtó óriási jóvátételek mellett az is súlyos és hosszú távra ható károkat okozott, hogy a szabadalmak és más szellemi termékek is a győztesek kezébe jutottak. Csak egy példa: az Agfa wolfeni üzemét megszálló amerikai csapatok hét milliárd RM (birodalmi márka) értékben vittek el berendezéseket, anyagokat, recepteket és főleg a színesfilm előállításával kapcsolatos gyári titkokat. Amikor 1945 júniusában a szövetségesek közötti megállapodás értelmében ezt a területet átadták a szovjeteknek, több mint negyven vezető Agfa-munkatárs ment az amerikaiakkal. Nem egészen szabad akaratukból – ahogyan a német forrásmunka írja.

Az Eastman Kodak ebből nyilván ugyanúgy profitált, mint a német V1 és V2 rakéták tudósaiból az amerikai rakétagyártás.

A Szovjetunió többek között egy Contaxokat előállító komplett gépsort gyártatott le a Zeiss Ikonnal, amelyet Ukrajnában szereltek fel és helyeztek üzembe, német szakemberek irányításával. Mindössze a kamerák felirata változott Contaxról Kievre.

A japán fotóipar akkori jelentősége ugyan meg sem közelítette a németét, de az amerikai megszállók szigorú korlátozásai és ellenőrzése, hasonlóan az egész japán iparhoz, az optikai ipart is súlyosan érintették. Például a háború alatt tizenkilenc üzemben 23 ezer munkással dolgozó Nippon Kogaku KK (Nikon) számára csak a központi üzem működését engedélyezték 1400 fővel, kizárólag polgári termékek gyártására. Természetesen a többi optikai gyárra is hasonló korlátozások voltak érvényesek. Arra nyilván nem gondolt senki, hogy a korlátozások okozta kényszerű fejlesztések nagy mértékben hozzájárulnak majd ahhoz, hogy másfél-két évtized múlva a japán fotóipar meghódítsa a világot.

1945-1950

A háború utáni néhány évben alig jelent meg új típusú fényképezőgép. A gyártók zömmel a háborús károk helyreállításával foglalkoztak, esetleg folytatták az abbamaradt fejlesztéseket. A gyártás elindulása után is csak a régi típusok változatlan, vagy többé-kevésbé módosított példányai kerültek forgalomba, főleg a megszállók számára.

Nem véletlen, hogy az első jelentős újdonságot, a semleges Svédországban készülő Hasselblad kamerát abban az USA-ban mutatták be 1948-ban, amelyet nem érintettek a frontok. A helyszín kiválasztásához feltehetően az is hozzájárult, hogy a Hasselblad cég – amelyet a tizenkilencedik század közepén elsősorban ruházati cikkek forgalmazására alapítottak – már 1895-től képviselte a Kodakot Svédországban. Legalább ilyen nyomós érv lehetett az amerikai profik vonzódása a nagyformátumú gépekhez és a kisfilm iránti ellenszenvük. Riport fotózáshoz még a hatvanas, hetvenes években is általános volt a 9x12 és a 13x18 cm-es gépek használata Amerikában.

A síkfilm és a Leica képméretei között kompromisszumot jelentő 6x6 cm-es egyobjektíves tükörreflexes Hasselblad 1600F kamerához a Kodak szállította a három objektívet, a 80 mm-es alapobjektívet, valamint a 135 és 254 mm-es (10 inch) teléket. Nagylátószögű objektívet akkor még nem tudtak az ilyen felépítésű géphez készíteni. Ezt a nem lényegtelen hiányt igyekeztek pótolni az 1954-ben megjelent SW (Super Wide) típussal. Ebbe fixen volt beépítve a 38 mm-es, 90 fokos Biogon objektív, és optikai átnézeti keresője volt.

Az 1600F típusjelzésben az F betű a focal plan (redőny) zárat jelenti, a szám pedig a redőnyzár 1/1600 s-os legrövidebb megvilágítási idejét. A redőnyzár hosszú szinkron-idejének problémája a vakus fényképezés elterjedésével rövidesen előtérbe került. Az 1957-ben bemutatott Hasselblad 500C (Compur) központi záras nyugatnémet Zeiss objektívjei – és az új váz – megoldották ezt a problémát. ugyanakkor a központi záras SLR gépeknél nélkülözhetetlen segédzár bonyolulttá tette az egész rendszert.

Nagy előnye volt már az első, redőnyzáras típusnak is – különösen az Amerikában erősen terjedő színes fényképezés miatt – a cserélhető filmmagazin, ami lehetővé tette a kétféle, fekete-fehér és színes film egyidejű használatát.

A Rolleiflex óta alkalmazott négyzetes képformátum ugyan a fotósok nagy részének nem nyerte el a tetszését, műszakilag azonban a Hasselbladnál is indokolt volt.

A keresőképet álló és fekvő téglalap formátumnál is helyes állásba fordító pentaprizma alkalmazása ugyanis akkor még ismeretlen volt a kamera építésben. Rollfilmes gépeknél erre még több mint tíz évet kellett várni.

(A szerző a hatvanas évek elején használt néhány évig Rolleiflexet. Az első hét után készített egy 3:4 oldalarányú karton maszkot a keresőbe, és felvételkor azt forgatta a kívánt állásba.)

Az első cserélhető magazinos fényképezőgép már nyolc évvel a Hasselblad piacra kerülése előtt megjelent. Az USA háborúba lépésének évében, 1941-ben mutatta be a Kodak az Ektra nevű kisfilmes gépet, amely emellett még több figyelemre méltó műszaki megoldást is tartalmazott: 250 mm-es objektívvel is használható beépített univerzális kereső, nagy bázistávolságú távmérő, (a gépet tervező Mihályi József a háború alatt kifejlesztett katonai távmérőért kapott később elnöki kitüntetést) közelfényképezéshez is alkalmas alapobjektív, a filmkapura illeszthető mattüveg és felhúzókar. Lehet, hogy a világháború volt az oka, lehet, hogy az amerikai fotósok lelkivilága, de az Ektra nem aratott sikert. A negyvenes évek végén meg is szüntették a gyártását.

Európában csak az ötvenes évek vége felé kezdett teret hódítani a színes fényképezés – főleg a dia –, és ekkor itt is előtérbe került a kétféle film egyidejű használata. 1956-ban az Adox 300 jelzésű német gép került forgalomba cserélhető magazinnal, majd a következő évben Japánban jelent meg egy ilyen rendszerű kisfilmes kamera, a Mamiya Magazin 35. A nyugatnémet Zeiss Ikon központi záras tükrös Contaflex gépei, majd SLR csúcsgépe, a Contarex is cserélhető magazinnal készültek.

A műszaki és kezelési problémák miatt azonban csak a középformátumú rollfilmes gépeknél vált be és terjedt el a cserélhető magazinos rendszer.

Az egy perc alatt fekete-fehér pozitív képet adó, 1947-ben bemutatott Polaroid eljárásnak nem volt lényeges hatása a fotográfia technikai és kémiai fejlődésére. A viszonylag olcsó gépbe használt drága nyersanyag, a képek egyszerisége, a képenként változó minőség (ami később a színesnél sem javult) nem hódította meg a fotósokat. Történetének ugyan voltak érdekes állomásai, de ezeknek nincsen kapcsolódása cikkünk témájához.

(Egy emlék az 1978-os photokináról. Vagy száz újságíró várja a Polaroid sajtótájékoztatóját. A széksorok között 3-4 székenként zárt dobozba helyezett, mattüvegre vetítő Super 8-as filmvetítők. Az előadó szavára elsötétül a terem, elindulnak a vetítők – és mindenki az élességállítás gombjához nyúl. Hiába. Az azonnal előhívható színes mozifilm élessége [életlensége?] nem volt javítható.)

A háború utáni idők talán legjelentősebb fotótechnikai eseménye 1945-höz kötődik. Pierre Angenieux, a nevét viselő francia optikai üzem tulajdonosa ekkor jelenti be szabadalmát, a nagylátószögű objektívek tervezésének új módját jelentő „retrofocus’’ elvet. Valószínűleg nem sokan gondolták akkor, hogy evvel a következő fél évszázad fotótechnikáját döntő módon meghatározó lépés történik. (Az elvet cikkünk első részében ismertettük.) Nem véletlen, hogy a Magyarországon kevéssé, inkább csak a filmesek körében ismert Angenieux cég 1964-ben Oscar-díjat kapott a filmkamerákhoz készített tízszeres átfogású zoomobjektívjéért.

Japán gépek, német gépek

A japán optikai ipar túlnyomó részben katonai eszközöket gyártott már a háború előtti években is. Ennek megszüntetése után az iparág műszaki adottságaiból logikusan következett, hogy a termék-keresés útja a cégek többségénél a fényképezőgép gyártáshoz vezetett. Bár a gyárak többsége a háború előtt is készített kamerát vagy objektívet – ritka esetben mindkettőt –, nem ezeket a típusokat kezdték gyártani, hanem többnyire 35 mm-es filmre dolgozó új konstrukciókat dobtak piacra a következő 3-4 évben.

A háború után gyártott első japán gép, a rollfilmes Minolta Semi IIIA még egy régi típus módosított változata volt 1946-ban, de ennek 3,5/75 Rokkorja volt az első tükrözés gátló bevonattal ellátott japán objektív. (Feltehetően a háborúban szerzett tapasztalatok alapján.)

Az első új tervezésű gépét, a Minolta 35-öt ugyanez a cég már 1947-ben bemutatta, annak ellenére, hogy addig nem készített kisfilmes kamerát. A kapcsolt távmérős, cserélhető objektíves gép képmérete 24x32 mm volt, mint több, utána megjelenő japán társáé.

Ez volt a képmérete a következő év (1948) kameráinak, a távmérős Nikonnak és Mamiya 35-nek, valamint a nem távmérős Minion 35-nek és Olympus 35-nek is. A Minolta 35 New és a Nikon M már 24x34 mm-es volt 1949-ben, majd rövidesen valamennyi gyár áttért a 24x36-os Leica-formátumra. Ez évben piacra került egy olcsó kisfilmes TLR, a furcsa kinézésű Yallu, és az 50 darab 24x26(!) mm-es képet készítő Cooky 35 gép is.

A 3:4 oldalarányú 24x32 mm-es képméret fő célja nem az így nyerhető plusz négy felvétel volt, hanem a nyomdai és fotópapír formátumokhoz való alkalmazkodás. Nem véletlen, hogy ugyanebben az időben a világ másik felén, Budapesten szintén 24x32-es mérettel készült a Duflex. Aki dolgozott 4,5x6-os géppel, az tapasztalhatta, hogy ez az oldalarány mennyivel „emberibb”, mint a Leica 2:3 formátuma. A mai digitális kamerák még a 3:4 aránynál is tömörebb érzékelővel dolgoznak.

A négy megszállási övezetre osztott Németország fotóipara ez időben változatlan vagy alig módosított formában gyártotta háború előtti típusait, nem érzékelve az éledő konkurenciát. A Leica csak kilenc évvel a háború után jelenik meg új konstrukciójával, az M3-mal, és eljutván a menetes Leica Ig, IIg és IIIg típusáig, csak 1960-ban szünteti meg az apróbb módosításokon átesett több évtizedes típusok gyártását. Pedig a Leica IV, amelyet a szakirodalom az M3 prototípusának tart, már 1935-ben készen állt.

A Zeiss Ikon is a Contax alig módosított típusait, a Contax IIa-t és a IIIa-t gyártja 1961-ig, de készíti a rollfilmes kamerák különböző típusait is. A stuttgarti Kodak kisfilmes klappkamerájának alaptípusából, a Retina I-ből, valamint a távmérős Retina II-ből és a távmérős-fénymérős Retina III-ból 1946 és 1955 között egy millió darabot adnak el.

Az USA után Európában is elterjed a vakus világítás használata. 1948-ban Németországban piacra kerül az első német gyártmányú riporter vaku, a Mannesmann cég többkilós Multiblitz készüléke.

Európának a fotóiparban ekkor még meglévő vezető szerepét mutatja, hogy a fotótechnika jövőjét meghatározó három legjelentősebb fejlesztés európai cégek munkája. A már említett retrofókusz elv mellett a másik két fontos esemény a magyar Duflex kamera megépítése 1947-ben, és a drezdai Zeiss Ikonnál gyártott Contax S megjelenése 1949-ben. Mindkettő döntő módon hatott a tükörreflexes gépek fejlődésére, és ezáltal az SLR típusú kamerák későbbi elterjedésére.

1950-1970

Távmérős gépek

Az ötvenes éveket, mind Európában, mind Japánban két kamera típus jellemezte: a kisfilmes távmérős gép (CRF) és a rollfilmes kétobjektíves tükörreflexes kamera (TLR). Mindkettőből számtalan variáció készült, de az előző részben említett, alapvető konstrukciós problémákra nem tudtak megoldást találni. A tükörreflexes kereső oldalfordított képét megszüntette az ötvenes évek második felétől elterjedő pentaprizma, de a távmérős típus optikai keresőjének nehézségeire nem találtak egyértelmű megoldást.

Ezzel először a Canon próbálkozott 1949-ben, amikor a Canon IIB típusnál a kereső nagyítását változtatta meg az objektívek cseréjénél. Az eredmény nyilván nem volt kielégítő, mert később univerzál keresőket gyártottak.

Az 1954-ben megjelent Leica M3 (Mess-sucher=mérőkereső) – az új sorozat első tagja – az 50, 90 és 135 mm-es objektívek használatakor automatikusan betükrözte a keresőbe a megfelelő képhatárokat és kiegészítővel 35 mm-hez is használható volt. Az M2 típus (1958) keresője a 35, 50 és 90 mm-es, az M1 (1959) pedig csak a 35 és 50 mm-es képhatárokat jelezte. (1959-ben jelentek meg a Canon, a Nikon és a nyugati Zeiss Ikon tükörreflexes csúcsgépei, a Canonflex, a Nikon F és a Contarex).

A Leica gépek keresőiben a képhatárok kijelölése jóformán típusonként változott. Az M4P 1980-ban már hat gyújtótávolság képhatárait tükrözte be a keresőbe 28 és 135 mm között. Az M6 0.85 jelzésű típus húsz százalékkal nagyobb nagyítású keresője főleg hosszú gyújtótávolságú objektívekhez ajánlott, ezért csak 35 mm-től kezdődik. A 0.58 típus rövid gyújtótávolsághoz készült, húsz százalékkal kisebb nagyítású keresője viszont csak 90 mm-ig használható. És van egy M6 0.72 jelzésű alaptípus is.

Ugyanilyen kereső variációkkal készült 2002-ben az időautomatás M7 és 2003-ban a teljesen mechanikus MP. Utóbbinak 1/50s a szinkronideje!

Mindez jól mutatja a CRF típus máig megoldatlan kereső-problémáját.

Felmerül a kérdés: ha az egyszerű és olcsó kompakt kamerák háromszoros zoom objektívjeihez lehet zoomos keresőt készíteni, miért nem alkalmazható az M Leicához? A szintén felső árkategóriába tartozó Contax G2-höz miért lehet 28–90 mm közötti zoomos kereső és zoom objektív?

Az 1957-ben piacra került Nikon SP a cég távmérős korszakának és az akkori technikának a csúcsa volt. Ezen a kamerán a vázba épített két különböző optikai rendszerrel oldották meg hat(!) gyújtótávolság képhatárainak jelölését. A távmérős keresőben az 50, 85, 105 és 135 mm-es jelölések láthatóak, ettől balra pedig a 28 és 35 mm-es képhatárok.

A Nippon Kogaku K. K.(a mai Nikon Corp.) is távmérős típussal kezdte el kameragyártását 1948-ban, és 1959-ig nem is készített más rendszerű gépet. A Nikon I-gyel kezdődő sorozathoz különös konstrukciós megoldást találtak a tervezők. A gépek külseje, az objektív-bajonett és a távolságállítás módja egyértelműen a Contax II-től származott, a vászon redőnyzár szerkezete, a kétrészes időállítás és a távmérő optikai felépítése pedig a Leicát követte. Nem rossz felmenők! Az utolsó távmérős Nikon 1967-ben került le a szalagról.

A Canon 1950 és 1960 között 22 féle CRF típusú kamerát gyártott. Ezután már csak a Canon 7 jelent meg 1961-ben, majd 1965-ben a CdS cellás változat, a Canon 7s. Valamennyi CRF felépítésű Canon gép a 39 mm-es menetes Leica objektív-csatlakozással készült.

Az évtizedek alatt legyártott úgynevezett Leica-kópiák – azaz a Leica konstrukciós elvére épülő kamerák – világszerte megjelent típusainak száma felmérhetetlen, egyes források szerint meghaladja a háromszázat. A hatvanas évektől azonban a profik igényeihez szabott tükörreflexes kamerák és az igényes amatőröket is kielégítő automata, majd autofókuszos gépek megjelenésével alapjában rendült meg e típus létjogosultsága. A hatvanas évek végén már csak a profik kis része igényelte a távmérős cserélhető objektíves gépet. Mára csak a Leica maradt a profi CRF kamerák területén, de 1965 óta ők is készítenek tükörreflexes kamerát.

A fotóipar folyamatosan növekvő termelésének túlnyomó részét – mint története során mindig – ebben az időszakban is az amatőrök igen különböző igényeit kielégítő számtalan típus adta. Az amatőr kamerák fejlesztéséhez természetesen ugyanúgy hozzájárult az elektronika és a számítástechnika fejlődése, mint a legfelső kategóriába tartozó SLR csúcskamerák tervezéséhez.

Kisfilmes tükörreflexes kamerák

A huszadik század második felének fotótechnikáját döntően meghatározta a kisfilmes, egyobjektíves tükörreflexes (SLR) gépek fejlődése. A konstrukció eredendő hátrányainak megszüntetésével és alapjaiban meglévő előnyeinek kihasználásával egy szinte korlátlan lehetőségeket nyújtó kamera típust hoztak létre.

Hogy ezt a technika számtalan területére kiterjedő szerteágazó fejlődési folyamatot követni tudjuk, tekintsük át az expozícióig vezető lépéseket egy hatvan évvel ezelőtti kisfilmes tüköraknás gép használatakor. Az egyes pontok a kiküszöbölendő technikai problémákat is mutatják.

1. Teljes nyílásra nyitni a rekeszt, mert a korabeli mattüvegek a mainál sokkal sötétebb képet adtak.

Az akkori átlagos f/3.5 fényerővel kb. nyolcszor kevesebb fény jutott a mattüvegre, mint a mai f/1.4-gyel

nagyobb rekesszel kisebb a mélységélesség, tehát könnyebb az élességállítás.

2. Megszerkeszteni a képet az oldalfordított(!) keresőképpel

3. Beállítani az élességet az akkori mattüvegek sokkal durvább, tehát életlenebb képet adó felületén. L. 1. pont is.

4. A kívánt értékre állítani a rekeszt az objektív tubus elején lévő gyűrűvel.

Elmaradása esetén használhatatlan lett a 2-3 rekesszel túlexponált akkori film.

5. Újra belenézni (függőlegesen!) a keresőbe és beállítani a képkivágást – lehúzott rekesszel, sötét képen.

6. Exponálni. Eltűnik a kép, a tükör csak a film továbbításakor áll vissza, de akkor is csak a lerekeszelt sötét képet látni.

Ez a folyamat még nagy rutinnal is legalább 20-30 másodpercig tart. Öt évtized múlva, a huszadik század végén a Canon és a Nikon csúcskamerái már 4-5 másodperc alatt végig exponálták a 36 felvételes tekercset. Ez alatt minden kockára fényt és távolságot mértek, ezek alapján vezérelték az élességállítást és az expozíciót, felcsapták a tükröt és lehúzták a rekeszt, exponáltak, visszaállították a tükröt és kinyitották a rekeszt, felhúzták a zárat és ezzel egyidőben továbbították a filmet.

A leexponált film visszatekercselése nagyjából szintén 4-5 másodpercig tartott.

A budapesti Gamma Művekben 1947-ben elkészített Duflex fényképezőgép sajnos nem lett a fotótechnika történetének olyan ismert és elismert mérföldköve, mint a Rolleiflex vagy a Contax S. Pedig ha nem a háború utáni Magyarországon születik ez a gép, bizonyára szerepelne minden szakkönyvben.

Miért? Mert a tükörreflexes gépek többször említett hátrányainak megszüntetésére találtak megoldásokat a tervezők.

• Vízszintes betekintésű keresője helyes állású keresőképet adott.

• Exponálás előtt automatikusan az előzőleg beállított értékre ugrott a rekesz.

• Expozíció után a tükör automatikusan állt alapállásba.

• Képszámlálója gombnyomással nullára állt.

• Redőnyzára fémfóliából készült.

Mind az öt megoldást világelsőként alkalmazták a magyar tervezők. Egy-egy megoldás ugyan előbb-utóbb szerepelt a következő évtizedben megjelenő gépeken, de csak az ötvenes évek végére jelent meg olyan kamera, amelyen együttesen alkalmazták ezeket a ma természetesnek tartott megoldásokat.

A rekesz automatikus működéséig több lépésben jutottak el. Az első lépés a rekesz-előválasztás volt. Az objektíven lévő két gyűrű egyikén kellett beállítani a kívánt rekeszértéket, majd a teljes nyílású objektívvel történt élességállítás után a másik gyűrű ütközésig forgatásával állt a rekesz a beállított értékre: lehetett exponálni.

Az ugró-rekeszes objektívnél külön kézmozdulattal kellett kinyitni a rekeszt, amely a kioldógomb lenyomásakor – expozíció előtt – a beállított értékre ugrott. A fejlesztés további lépésében már a film továbbításakor kinyílt a rekesz. Ez a megoldás 1958-ban, a Minolta SR-2 gépen jelent meg. A teljesen automata rekeszt a következő évben, a Nikon F-ben valósították meg.

A felvevő objektív által megfordított kép visszafordítására, azaz a helyes állású keresőkép megvalósítására kétféle optikai megoldás létezik. Az egyik a ma általánosan használt pentaprizma, a másik a Porro-prizma, amelyet ritkábban, de szintén alkalmaznak ma is. Ennek a Duflexben is használt megoldásnak nagy előnye, hogy – szemben a pentaprizmával – az optikai képet el lehet vinni az objektív tengelyétől jobbra vagy balra, így a kereső okulárja is elhelyezhető műszakilag előnyösebb helyre.

Ezt a megoldást alkalmazták 1955-ben az első japán vízszintes betekintésű keresős SLR-en, a Pentaflexen is, és így készült 1996(!)-ban a Minolta APS-kamerája a Vectis S-1, valamint az Olympus E-300 digitális gépe 2005-ben.

Pentaprizmát a helyes állású keresőkép megvalósításához először a drezdai Zeiss Ikon tervezői használtak 1949-ben, a Contax S-ben. Jövőbe mutató más megoldás nem volt a gépben, de a pentaprizma alkalmazása mégis korszakos jelentőségű volt. A rekesz állítása teljesen hagyományos módon történt, a tükröt pedig egy orsóra csavarodó zsinór húzta alaphelyzetbe a film továbbításakor – nem mindig akadálytalanul. Keresője nagyon pontatlan volt, a filmre kerülő képnek kb. 65-70 százalékát mutatta, azt is aszimmetrikusan, mert a hosszú oldalon alul többet vágott, mint felül.

(Negatívról diapozitívet készítve a betöltetlen gép filmkapujára helyezett mattüvegen kellett a pontos képkivágást beállítani. A film betöltésekor egy millimétert sem mozdulhatott el sem a negatív, sem a gép. A mai 96-98 százalékos keresőkkel ezt nehéz elképzelni. A csúcsgépek 100 százalékával különösen)

A tükörrel kapcsolatos műszaki problémákra a későbbiekben visszatérünk.

1950-ben, a Contax S után egy évvel egy másik drezdai gyár, az ős-Exakta atyja, az Ihagee mutatta be az első cserélhető keresős kisfilmes SLR-t, az Exakta Varex-et. A tüköraknás illetve pentaprizmás kereső cserélhetősége a képfelfogó mattüveg cseréjét is lehetővé tette. Három év múlva a Praktiflex-utód Praktina FX is cserélhető keresővel készült, és rugós filmtovábbító motort is lehetett hozzá csatlakoztatni. Ezzel a két géppel indult a később „rendszer-kamerának” nevezett típus kialakulása.

(Apropos, motoros Praktina. A hatvanas évek legelején motoros Praktinát szereztünk be bizonyos kutatóintézeti feladatokra. Ennek máig megmagyarázhatatlan különlegessége volt, hogy motorral hibátlanul továbbította a filmet, kézi továbbítással viszont darabokra tépte.)

1954 novemberében az Asahiflex IIB, egy tüköraknás kisfilmes japán SLR volt az első gép a Duflex után, amelynek tükre exponálás után rögtön alapállásba ugrott

vissza. Az első pentaprizmás japán kamera az 1955 nyarán bemutatott cserélhető keresős Miranda T volt.

Az évtized közepén mutatták be a Praktisix-et, a kisfilmes tükrös gépek felépítését követő 6x6-os rollfilmes drezdai Zeiss Ikon kamerát.

Tüköraknás keresője sokáig csak elvileg volt cserélhető, mert a prizmás keresőre éveket kellett várni. A magyar sportfotósok ekkortájt a 300-as tele végére házilag barkácsolt „keretkeresővel” lesték az előzőleg élesre állított távolságban a várt pillanatot.

1957-ben az Asahi Pentax-szal az Asahi is áttért a pentaprizmás keresőre. A Minolta már első tükörreflexes gépét, a már említett SR-2-t prizmával készítette 1958-ban. Mindkettő visszaugró tükörrel és filmtovábbító karral készült.

Központi záras SLR-ek

A drezdai (keletnémet) Zeiss Ikonnál készült Contax S után négy évvel, 1953-ban nyugaton is megjelent az első pentaprizmás, kisfilmes, egyobjektíves tükörreflexes fényképezőgép.

A stuttgarti (nyugatnémet) Zeiss Ikonnál készülő középkategóriás Contaflex objektívje azonban nem volt cserélhető, és az objektívbe épített központi zár szabályozta a megvilágítási időt. Ez a látszólag egyszerűbb és olcsóbb megoldás azonban konstrukciójából adódóan új, és mint kiderült, gyakorlatilag megoldhatatlan nehézségeket okozott.

A tükörreflexes elv lényege, hogy a felvevő objektív által alkotott optikai képet használjuk keresőképnek. Amennyiben nem a filmsík előtt futó redőnyzárat alkalmazzuk, hanem az objektívben vagy az objektív mögött lévő központi zárat, ennek nyitva kell lennie a kereső használatakor. Így viszont fényt kap a film.

Több kísérlet is volt arra, hogy ilyenkor a tükör biztosítsa a fényzárást, ezek azonban nem adtak megfelelő eredményt. Maradt a Hasselblad 500C-ben alkalmazott konstrukció, ahol a filmkapu előtt egy úgynevezett segédzár zárta el a fényt. Ennek a központi zár működése előtt nyitnia, utána pedig zárnia kell, összhangban a többi funkcióval. Ily módon a tükörreflexes gépek alapjában is bonyolult szerkezete még bonyolultabb lett.

Az alapprobléma nem a segédzár szerkezetében volt, hanem az expozíciós folyamat vezérlésében, melyet mechanikus szerkezettel, karokkal és rugókkal kellett megoldani úgy, hogy se időbeli, se fizikai ütközések ne legyenek. És mindezt a lehető legrövidebb idő alatt. Öt évtizeddel ezelőtt még elektronika sem létezett, nemhogy annak alkalmazása fényképezőgépben.

Az ötvenes-hatvanas években a világ sok országában készítettek központi záras SLR gépeket különböző gyárak, valóban megbízható szerkezetet azonban egyik sem tudott létrehozni. A hetvenes évekre el is tűnt ez a géptípus a fotós üzletekből.

Cserélhető objektív esetén további problémát okozott az objektívbe épített zár csatlakoztatása ehhez a vezérlő rendszerhez. Megoldásnak tűnhet a zár beépítése az objektív mögé a vázba, azonban ez optikailag nagyon kétes eredményt ad, nívósabb gépben ezt ritkán alkalmazták.

Ritka kivételtől eltekintve ezért ennél a géptípusnál általában előtét lencsével, illetve több lencséből álló optikai rendszerrel változtatták a gyújtótávolságot. Hátránya ennek, hogy a változtatás mértéke erősen korlátozott, és a képminőség sem mindig kielégítő. Ennek ellenére a Contaflexnél is ezt a módszert alkalmazták a 2.8/45 Tessarhoz – más megoldás nem lévén.

A Contaflex már a negyedik változatánál járt, amikor az 1956-os photokinán bemutatták a stuttgarti Kodak gyár hasonló típusú gépét, a Retina Reflex-et. Ennek későbbi, IV. jelzésű változata már cserélhető objektívekkel készült, alapobjektívje az 1.9/50 Retina Xenon volt. Ebben az időben más német gyárak is készítettek központi záras SLR kamerákat.

A japánok csak a hatvanas évek elejétől mutattak érdeklődést e típus iránt. Az első ilyen típusú gépről ugyan 1954-ből van értesülés, de részleteket nem tudni a Firstflex 35-ről. Azt tudni, hogy zárja fixen a vázba volt építve, és hogy 50 mm-es objektívjének gyújtótávolságát valamilyen módon 80 mm-re lehetett változtatni. Keresője valószínűleg Porro-tükrös volt, szemben az első japán pentaprizmás központi záras Topcon PR-rel 1959-ben. Ennek 2.8/50 objektívjét előtét lencsével lehetett 37 illetve 95 mm-re módosítani. A következő években Japánban gyártott ilyen típusok túlnyomó része azonban Porro-prizmával készült.

1960-ban – a Nikon F után egy évvel – a Nikon is készített központi záras SLR-t.

A közepes árkategóriába szánt Nikkorex 35 is Porro-tükrös volt, fénymérővel, vissza nem ugró tükörrel és fix 2.5/50 objektívvel, melyhez 35 és 90 mm-es előtét rendszerek készültek. 1966-ig még öt kamera jelent meg Nikkorex névvel, ezek egy részét Mamiya kooperációban gyártották.

A Canon egyetlen központi záras SLR-je, az 1962-ben forgalomba került Canonex szintén a Mamiya közreműködésével készült.

A világ első fixen beépített zoomos fényképezőgépét, a központi záras, pentaprizmás keresőjű, fénymérős (nem TTL!) Nikkorex Zoom-ot 1963-ban mutatták be 3.5/43-86 mm-es objektívvel. Ennek létrehozásában már nem vett részt a Mamiya.

A Minolta-ER szeléncella vezérelte rekesz-automatával jelent meg szintén 1963-ban. Rokkor 2.8/45 objektívjének gyújtótávolságát 35 és 85 mm-re változtathatták a szűrőmenetbe csavarozható előtétek.

Az NDK-ban mutatták be 1961-ben a Pentinát, egy cserélhető objektíves SLR-t, amelynek központi zárja az objektív mögé, a vázba volt fixen beépítve. 30, 50, 85 és 135 mm-es objektívek készültek ehhez a jó formájú, könnyen kezelhető kamerához. A világ más részein készült számtalan testvéréhez hasonlóan azonban a Pentina is gyógyíthatatlan mechanikai betegségben szenvedett.

Központi záras tükörreflexes egyobjektíves kamerát minden jelentősebb gyár készített, ezek túlnyomó többségében a film továbbításakor állt vissza a tükör, és nyílt ki a rekesz. Ennek kezdetben műszaki oka volt, később inkább financiális okból választották ezt a megoldást.

A jelzett műszaki problémákat egyes konstruktőrök néha meglehetősen furcsa módon próbálták megkerülni, ha már megoldani nem tudták.

Ilyen furcsa és kevéssé érthető megoldás volt, amikor – nyilván a Rolleiflex konstrukció előnyeire gondolva – több gyár is kétobjektíves kisfilmes tükörreflexes kamerát készített. A műszaki szerkezet kétségkívül egyszerűbb lett, hiszen nem mozgott a tükör, nem kellett segédzár és beugró rekesz, ugyanakkor elveszett a legnagyobb előny, a felvevő objektív által adott keresőkép. Ennél egyszerűbb lett volna egy átnézeti optikai keresős kamera, hiszen cserélni úgysem lehetett az objektívet. A tüköraknás kereső fordított oldalú képe pedig a húsz évvel azelőtti időkre emlékeztetett.

A Rolleiflex is megpróbált alkalmazkodni a rollfilmes fotósok változó igényeihez. Kihozta 135 mm-es objektívekkel 1959-ben a Tele-Rolleiflexet, majd két év múlva a WW-Rolleiflexet az 55 mm-es Distagon objektívvel. Két előtét lencsepár is megjelent ezidő tájt a „normál” Rollihoz, a Rollei-Mutar 1.5 és a Rollei-Mutar 0.75. Az első 120 mm-re, a második 60 mm-re módosította a 80 mm-es gyújtótávolságot. A képminőség említett romlását ilyen eljárásnál jól mutatja, hogy a gyár a rekesz legalább f/8-ra szűkítését javasolta ez esetben, amit a gyakorlat teljes mértékben igazolt. Sőt…

Lényegesen drágább, de célravezetőbb eljárást alkalmazott kétaknás gépeihez 1958 elején a Mamiya. A kereső és felvevő objektívet is magában foglaló egység cserélhetőségével kifogástalan optikai eredményt ért el a Mamiya C Professional rollfilmes 6x6-os gépével. A váz és a homlokfal közötti harmonikás kihuzat nemcsak a különböző gyújtótávolságú objektívekhez való egyszerű alkalmazkodást segítette elő, de a közelfényképezést is könynyebbé tette. A három évtized alatt gyártott tíznél több modell némelyikében parallaxis kiegyenlítés is volt, és a mattüveget is lehetett cserélni. A C330 jelű utolsó típushoz 55 és 250 mm között tizenegy gyújtótávolsággal készült objektív-pár.

A fő probléma: a tükör

Az SLR típusú gépek műszaki problémáinak jelentős része a tükörrel kapcsolatos, és annak méretével, súlyával és mozgásával függ össze.

A japán fotóipar bemutatkozó kiállításán történt 1969-ben, Budapesten. A fotótechnika rejtelmeiben akkor még kevéssé járatos szerző megkérdezte Noda urat, a Nikon cég jelenlévő képviselőjét, hogy ha a Nikon F keresőjét meg tudták száz százalékra csinálni, akkor a Nikkormat keresője miért nem ugyanilyen pontos? „Kedves uram, ha a Nikkormat ugyanazt tudná, mint a Nikon F, akkor ő lenne a Nikon F, és ugyanannyiba is kerülne” – hangzott a válasz egy bölcs ázsiai mosoly kíséretében.

A válasz egyértelműen jelzi, hogy a műszaki nehézségek többsége megoldható, kérdéses azonban, hogy ennek árát hajlandó-e megfizetni az eszköz tervezésekor megcélzott vásárlói réteg.

A kereső pontosságát, azaz hogy a filmre kerülő képből mennyit látni a keresőben, alapvetően a tükör nagysága határozza meg, és ehhez kell alkalmazkodnia a mattüveg és a képfordító prizma méreteinek.

Mivel az optikai tengelyre 45 fokos szögben álló tükör ferdén metszi a képsugarat, ezért függőleges oldala hosszabb kell legyen, mint a képkapu 24 mm-es függőleges oldala. A Nikon F tükrének ez a mérete például 28 mm. Ennek a tükörnek felcsapódás közben körívet leíró alsó széle a felső vízszintes állásban nyolc milliméterrel kerül közelebb az objektívhez, mint alapállásban. Az esetleges ütközést a tükör méretének csökkentésével, vagy a retrofókusz elv alapján tervezett objektívvel lehet elkerülni.

Az első megoldásra – és az ebből eredő pontatlan keresőre – a Contax S a példa, a másodikra a hatvanas évek közepétől egyre rövidebb gyújtótávolságú retrofókusz objektívek készítése és alkalmazása. Az oberkocheni Carl Zeiss 1963-ban mutatta be 2.8/25 Distagon objektívjét a Contarexhez, a Nikon 1967-ben a 2.8/24 Nikkort. 1972-ben már a 6 mm gyújtótávolságú 220° látószögű halszem objektív sem gátolta a tükör működését – hála a számítástechnikának.

A nagy fényerejű objektíveknél fellépő leképezési hibák korrigálásához szükséges 6-7 lencsetag az alapobjektívek építési hosszát is megnöveli.

Ezért volt 1949-ben az elfogadott 50 mm helyett 58 mm (az akkori jelöléssel 5.8 cm) a Contax S f/2 fényerejű Sonnarjának gyújtótávolsága. Még 1960-ban is 5,8 cm-es volt az f/1.4 Nikkor, sőt 1966-ban a legendás Minolta SR-T 101-nek is ilyen gyújtótávolsággal készült az f/1.4-es Rokkorja. Utóbbi két gép száz százalékos keresőjének tükre rögzíthető volt felső állásban, hogy ily módon az akkori extra nagy látószögű objektívek is használhatóak legyenek, bár külön optikai keresővel. A rögzítés lehetősége a Nikon későbbi csúcskameráin is megmaradt, még a tavaly megjelent F6-on is. (Hogy az előző öt gépen bevált, egyetlen mozdulattal rögzíthető vagy kioldható mechanikai megoldást miért kellett „digitalizálni” és legalább három, de egyes esetekben négy lépcsőre változtatni, azt szívesen megkérdezném a konstruktőrtől.)

Mechanikai úton kereste a megoldást a tükör-problémára az Alpa kamera tervezője a negyvenes években (Fotóművészet 2003. 3-4.). A felcsapódás közben a filmsík felé hátrahúzódó tükör kiváló ötlet volt, a nagyon bonyolult szerkezet azonban nem terjedt el, bár más formában elő-előfordult.

A 6x6-os Zenza Bronicák tervezői kétféle módon is próbálták megoldani a tükörrel kapcsolatos problémákat. Az 1958-ban megjelent Bronica D tükre nem felcsapódott, hanem lefeküdt a tükörház aljára, így az objektív felé eső éle a lencsék alatt maradt. Viszont biztosítani kellett a tükör ily módon felfelé tükröző felületének tökéletes lefedését, ami meglehetősen bonyolult szerkezetet igényelt.

Tizennégy évvel később, 1972-ben az EC típus tükre két részből állt. A felső nagyobbik rész a tartó tengely filmsík felé történő mozgásával kerülte ki az objektívet, a lényegesen kisebb alsó rész pedig az objektív alá, a váz aljába húzódott le. A tükör tengelyének kis mértékű hátramozgása több későbbi gépnél is előfordult.

Ezek a konstrukciók a nagylátószögű objektívek esetében is szabad kezet adtak az objektívtervezőknek. Nem kellett a végső fokon kényszermegoldásnak számító retrofókusz építést választani, amely sohasem hat pozitívan a képminőségre. Az optikai keresős gépek (pl. Leica) nagy-látószögű objektívjei mai napig jobbak az SLR gépek hasonló gyújtótávolságú objektívjeinél.

A tükör méretével arányos a tükör tömege is, melyet az autofókuszos SLR-ek megjelenésével tovább növelt a főtükör hátoldalán lévő, azzal együtt és külön is mozgó segédtükör. A másodpercenként 6-10 felvételt készítő gépekben különösen nehéz műszaki feladat a gyors, alternatív mozgást végző tükör csillapítása a rendelkezésre álló minimális helyen. A csillapításnak fontos szerepe van annak a nem kis zajnak a csökkentésében, amihez a filmtovábbítás és zárfelhúzás is hozzájárul.

A kilencvenes évek elején fényképezőgépek objektív és szubjektív zajméréséhez fogtunk hozzá a Zenetudományi Intézet műszaki munkatársaival. Külső körülmények miatt sajnos nem tudtuk befejezni ezt az érdekes végeredménnyel kecsegtető mérés-sorozatot. Az egyértelmű volt, hogy maga az exponálás, tehát a redőnyzár nyitása és csukása alig hallható, szinte a hallási küszöb táján van. A hallható, nem csekély zajt a tükör és a rekesz mozgása, a redőny felhúzása és a film továbbítása kelti. Sajnos a vizsgált gépek közül csak a Nikon F4 zárműködése volt teljesen elkülöníthető az egyéb funkcióktól, így csak azt tudtuk mérni. Az viszont csendesebb volt, mint a Leica M6 zárja. Valószínű, hogy a vizsgált Canonoknál és Minoltáknál sem más az arány. A szubjektív zajérzet viszont erősen függött a frekvenciától és a zaj időtartamától. A „hallgatóságban” zenészek, fotósok és adminisztrátorok voltak.

A tükör mozgatásához és fékezéséhez szükséges szerkezeteket kezdetben a tükörakna belső és külső falán helyezték el. A képek brillanciájának növelésére irányuló kutatások kiderítették, hogy az objektívből kilépő azon fénysugarak, amelyek nem jutnak el közvetlenül a filmre, a legcsekélyebb visszaverődés esetén is komoly fátyolt, „flare”-t okoznak a képen. A gyárak ezért évtizedekig dolgoztak azon, hogy az említett mechanizmusokat a tüköraknán kívül tudják elhelyezni, és onnan vezérelni a mozgásukat. A Nikon F és az F6 tüköraknájának belső faláról készült fényképek jól mutatják a majd’ négy évtizedes fejlesztés eredményeit.

(Habik Csaba kolléga tanúsíthatja, hogy milyen rejtélyes reflexiót tud okozni a negatívon a tüköraknában lévő csavar fejéről lepattant négyzetmilliméternyi festék, ha bizonyos szög alatt esik fény a csavarfejre.)

Aztán jött a digitális korszak, átvették az uralmat a számítástechnikusok. A képérzékelőt behelyezték a 24x36 mm-es képkapu közepébe egy domború felületű világoszöld fényes keretben. És nem értették, hogy mitől fátyolosak a színek. (Megtörtént!)

Az említett és a számtalan nem említett műszaki nehézség ellenére, az egyobjektíves tükörreflexes fényképezőgépek fejlődése igazolta Hevesy Iván 1957-ben megjelent véleményét: ,,A pentaprizmás gép a fejlődés útját jelzi abban az irányban is, hogy a filmes gépből is egyetemes használhatóságú, sokoldalú készülék váljék, hasonlóan a régi kettős kihuzatú gépekhez, amelyeknek segítségével, noha gyakran nehézkesen és körülményesen, de minden fényképezési feladat megoldható volt.” (Hevesy Iván: A fényképezés technikája. Műszaki Könyvkiadó. Budapest. 1957. 68. p.)

A tükörreflex térhódítása

Már 1959-ben három vezető cég csúcskamerának szánt kisfilmes, redőnyzáras, cserélhető objektíves tükörreflexes gépe jelent meg, a Canon Canonflex, a Nikon F és a (nyugati) Zeiss Ikon Contarex. A két japán gyár előzőleg nem készített tükörreflexes kamerát, de a németek központi záras Contaflexei sem sok támpontot nyújtottak az új típushoz.

Az imponáló külsejű és kiváló minősé-gű Contarex-nek öt változata készült el 1959–1970 között. Az angol nyelvű szakirodalomban „Bullseye”-nak nevezett első típus az objektív felett lévő kör alakú szeléncelláról kapta nevét. Ez volt az első SLR, amelynek fénymérője össze volt kapcsolva az expozíció állítással. Az egy évvel későbbi Special jelzésű változatnak nem volt fénymérője, de cserélhető volt a prizma és a tükörakna. A mindössze 1500 példányban előállított Professional-nek 1967-ben csak prizmás keresője volt, fénymérő nélkül. A TTL fénymérős Contarex Super 1968-ban, az Electronic típus 1970-ben jelent meg, utóbbi elektronikus zárvezérléssel.

A sok változat alapján azt gondolhatja a külső szemlélő, hogy a konstruktőrök nem tudták eldönteni, hogy valójában kinek tervezik a gépet. A hagyományos – akkor még élő – német minőséghez a bonyolult megoldásoktól nem idegenkedő német észjárás párosult. A külön-külön kiváló műszaki megoldások – a kihuzattal együtt nyíló rekesz, vakuzásnál a távolsághoz alkalmazkodó rekesznyílás, stb. – nem álltak össze könnyen és gyorsan kezelhető eszközzé.

A Canonflex keresője a filmre kerülő képnek még 90%-át sem mutatta, de cserélhető volt. A következő évben, 1960-ban megjelenő Canonflex R 2000-ben, elsőként az SLR kamerák közül, 1/2000s-os megvilágítási idő is volt. Ezzel egy időben jelent meg a Canonflex RP nem cserélhető prizmával. A Canonflex RM 1962-ben a vázba épített szelén fénymérővel készült. Az 1964-ben bemutatott Canon FX-nek már kapcsolt CdS fénymérője volt, és a négy évet megélt R jelzésű objektív csatlakozást már felváltotta az FL bajonett.

A Nikon az új területre lépve is folytatta a távmérős gépeinél megszokott következetes fejlesztést. Más gyárak eredményeit is figyelembe véve, saját távmérős csúcsgépének, a fotósok által ismert és elismert SP-nek vázára alapozta tükörreflexes kameráját is. Úgy is mondhatnánk, hogy az SP vázba beletett egy tükörházat és föléje egy pentaprizmát. Ez lett a Nikon F, Antonioni Nagyítás-ának főszereplője, a második világháború utáni évtizedek emb-lematikus kamerája.

Rendszer-kamera volt a szó szoros értelmében, amelynek minden főbb eleme a megoldandó fotós feladat kívánalmainak megfelelően volt cserélhető. És mindehhez száz százalékos kereső-kép társult a cserélhető kereső cserélhető mattüvegén. Saját utódait kivéve nem sok követőre talált ez a megoldás.

1/200 milliméter „vastag” titánium fóliából készült redőnyzárának megbízhatósága a Leica zárával vetekedett. Egy korabeli német szaklap szerint csak a Leica M3 és a Nikon F zárja teljesítette a névlegesen megadott 1/1000s-ot. Volt olyan neves kamera, amelyik 1/600-at exponált 1/1000-es beállítással!

A film továbbítása is egyedülállóan precíz volt, és az osztások mindig két perforáció közé kerültek, függetlenül a befűzéstől.

(1964-ben egy szombat délelőtt – akkor még munkanap volt – havi fizetésem dupláját kerestem meg a Nikon jóvoltából. Az egész országban nem akadt még egy gép, amelyik egyenletes osztással tudta volna megcsinálni egy honvédségi oktató-géphez a vetítendő diafilm szalagot.)

A fotótechnika történetének első cserélhető elektromos filmtovábbító motorját könnyen fel lehetett helyezni az egy egységet képező hátlap és fenéklap helyére. Mozgó tükörrel három, felső állásban rögzítettel négy felvételt készített 1/125s vagy rövidebb idővel. Rögzített tükörrel az F2 (1971) öt, az F3 (1980) hat kocka/s sebességgel működött a rátehető motorral. Beépített motorjával az F4 és az F5 már mozgó tükörrel teljesítette a másodpercenkénti 5,7 illetve 8 felvételt.

Számtalan aprónak tűnő megoldás segítette a gyors, kényelmes, biztonságos kezelhetőséget. Az egy mozdulattal levehető hátlap és az ilyenkor –2-re álló számláló, a könnyű és biztos filmbefűzés és az első két kockányi film zárműködés nélküli továbbítása a felhúzó karral felére csökkentette a filmcsere idejét a német gépekhez képest. Ennek köszönhetően például a népligeti motorverseny-pályán csak háromnegyed kört tett meg a mezőny egy filmcsere alatt és nem másfelet, mint az előzően használt Pentacon FB-vel (a Contax S utolsó variációja). Így az élmezőny minden köréről volt kép. A hasonló területen dolgozott fotósok tudják, hogy ez mit jelent.

Hasonló „apróság” volt a nagyon világos és finom felületű mattüveg, ami nagy mértékben segítette a gyors és pontos élességállítást. A mai gépeket használó ifjú fotósok elképzelni sem tudják, hogy az expozíció után visszaugró tükör mit jelentett az akkori fotósnak.

Az akkortájt szinte kizárólagosan alkalmazott M42 menetes objektívfoglalat helyett bajonettes, nagy átmérőjű csatlakozást alkalmaztak a Nikon F-ben. Ezen később sem kellett változtatni, amikor a hatvanas-hetvenes években főleg optikai okokból valamennyi gyár kénytelen volt átállni nagyobb átmérőre és bajonettre, és akkor sem, amikor a nyolcvanas években az SLR gépeken is megjelent az automatikus élességállítás. Ez a változatlanság tette lehetővé egészen a kilencvenes évek végéig a régi objektívek használatát az új vázakhoz, és az új objektívek alkalmazását a régi vázakhoz. Csak a manuálisan nem állítható, rekeszgyűrű nélküli G-objektívekkel szűnt meg ez a lehetőség, bár a bajonett maradt a régi.

A cserélhető keresőnek köszönhetően a rövidesen megjelenő TTL-fényméréshez is könnyű volt az alkalmazkodás, csak a cserélhető prizma-részt kellett módosítani.

(Amikor 1963-ban megvettem munkahelyemnek az első Nikont a Bizományi Áruházban, csak annyit tudtam róla, hogy hajszálpontos a keresője. A gép használt volt, repedt tükörrel, amit egy év múlva a Tokióból küldött tükörházzal tudtunk kicserélni. Sem evvel a vázzal, sem a később beszerzett további kettővel sem volt baj a továbbiakban. Az elmúlt negyvenkét év alatt összesen egy alkatrész törése volt az egyetlen hiba az általam használt nyolcféle vázban. Ez sok százezer expozíciót jelent. Aki dolgozott annak idején szovjet vagy német géppel, az tudja értékelni azt a biztonságérzetet munka közben, amit azóta érzek. A Pentacon FB-nek a tükre akadt fel rendszeresen, a Rolleiflex és a Linhof Technika 70 Synchro Compur zárjai hosszú időnél nehezen vagy egyáltalán nem csuktak be. A Linhof rubin tengelyen forgó távmérője pedig a bársony-bélésű alumínium táskában sem bírta a szállítást. Pedig a mezőgazdaságban sem lehet pár nap múlva megismételni a felvételt.

Madarász Károly, az ismert kiváló fotóműszerész a következő szavakkal adta visz-sza 1964-ben a tisztításra adott 1.4/5.8 cm-es objektívet: „Harminchat éve vagyok a szakmában, szinte minden gépet ismerek. Meg kell mondjam, ilyen ragyogó konstrukciót ilyen szépen megcsinálva még nem láttam. Köszönöm, hogy megnézhettem.” Pedig addig lesújtó véleménye volt a japán eszközökről.

1964-ben a bécsi belvárosban állítottak meg, látván a nyakamban lógó Nikon F-et: „Valóban olyan jó ez a japán gép, mint mondják?” – kérdezte hitetlenül az osztrák úr. Csekély német tudásom nem bizonyult elégnek a meggyőzésére, különösen amikor kiderült, hogy Budapesten vettem olyan gépet, amit ő csak hírből ismert. Hallom ma is a megdöbbent hangját: „Woooo…?!” (Hol?) Budapesten – erősítettem meg. Sarkon fordult és otthagyott.)

A Nikon F-ben a tervezők összegezték mindazt az eredményt, amelyet az előző évtizedben a különböző gyárak valósítottak meg, hogy megszüntessék a tükörreflexes kamerák hátrányait, kiküszöböljék a típus „születési hibáit”.

Ez az összegzés lezárta a tükörreflexes gépek 1936-ban a Kine Exaktával kezdődő első szakaszát, és egyben elindította a huszadik század fototechnikájának tükörreflexes korszakát. A hatvanas évek SLR kameráiban valósult – valósulhatott – meg az objektíven keresztüli fénymérés és annak akkor még elképzelhetetlen későbbi fejlődése, valamint a nyolcvanas évek tükörreflexes gépeiben a felvevő objektív által alkotott képpel történő automatikus élességállítás. Mindez természetesen a technika egyéb területeinek, elsősorban az elektronikának és a számítástechnikának fejlődésével összefüggésben.

Fénymérés az objektíven keresztül

A fénymérők megjelenése a harmincas években, majd második világháború utáni elterjedése nagy lépés volt a pontos expozíció – és így a műszakilag jó kép – eléréséhez. A vázra szerelt, illetve arra külön ráhelyezhető és többnyire a megvilágítási idő állításával összekapcsolt szeléncellás fénymérő megkönnyítette a fotósok dolgát, de a két fő hátrányt nem szüntette meg. A fénymérők mérési szöge általában nagyobb volt, mint az objektíveké, és pontos „célzásuk” szinte éppúgy lehetetlen volt, mint a kézi fénymérőké. A fénymérés elvi problémáival összefüggő második hátrány – hogy ily módon csak a tárgyról visszavert fényt lehet mérni, és nem a tárgyat megvilágító fény erősségét – minden esetben fennáll, ha kamerába vagy kamerára épített fénymérőt használunk. Több évtized elmúlt, mire ezt az elvi problémát – elsősorban a számítástechnika jóvoltából – sikerült a gyakorlatban megkerülni, és ilyen módon is majdnem száz százalékban helyes expozíciót elérni.

Ehhez az első lépés volt a szelén érzékelő helyett a CdS (cadmium-sulfid) fotoellenállás alkalmazása. Ennek érzékenysége egyik forrás szerint (The Focal Encyclopedia of Photography. 1993) kétszázszorosa a szelénnek, más forrás (Új Fotolexikon. 1984) ezerszeres érzékenységet ad meg. Az első adat körülbelül nyolc, a második tíz fényértéknyi különbséget jelent a szelénhez képest.

Az első CdS érzékelős fénymérőt, a Lunasix-et a Gossen cég hozta forgalomba 1960-ban. Holdra utaló nevét igazolta a gyakorlat, amikor egy holdfényes nyári éjszakán mérte a dömösi országút aszfaltját. (A Schwarzschild-effektus okozta expozíció-módosítást azért nem számolta ki.)

Nagy hátránya a CdS fotoellenállásnak, hogy az erősebb fényt nehezen felejti el, ezért esetleg egy-két percet is várni kell két mérés között. Az is több másodpercig tartott, amíg méréskor elérte a nyugalmi állapotot. Mindezek ellenére alkalmazása döntően befolyásolta a fotótechnika fejlődését.

Kis mérete ellensúlyozta azt a hátrányt is, hogy ellenállás mérésről lévén szó, áramforrás kell hozzá. Az akkortájt megjelenő gombelemek kis mérete megoldotta ezt a problémát. A kis méret és a nagy érzékenység tette lehetővé, hogy a gyakorlatban is megvalósuljon a régen ismert elv, az objektíven keresztül haladó fény mérése, a TTL rendszerű fénymérés (TTL = through the lens = az objektíven keresztül). A tükörreflexes kereső-rendszerbe épített CdS érzékelőkkel az is megoldódott, hogy a fénymérés határai megegyezzenek a képhatárokkal.

Az új érzékelő megjelenése után még egy-két évig csak a szeléncella helyett alkalmazták a vázba épített fénymérőknél. A kamerába épített első CdS fénymérő 1962-ben a Minolta SR-7-ben jelent meg, összekapcsolva az expozícióállítással. Az ugyanabban az évben megjelenő Photomic prizma a Nikon F-hez készült, szintén külső fényméréssel. A következő néhány évben majd minden cég készített SLR kamerát vázba épített – nem TTL – CdS fénymérővel, vagy a gépre csatlakoztatható fénymérő rendszert. Ez a megoldás végső fokon csak a mérési tartományt növelte meg nem kis mértékben, de elvi változást nem hozott.

Nem közismert, hogy az első valóban TTL-méréssel működő fényképezőgép az 1963-ban piacra került Topcon RE Super volt. A CdS érzékelő nem a később általában elterjedt helyen, hanem a tükör részben fényáteresztő felülete mögött, a tükör hátoldalán volt. Objektívjei és keresői cserélhetők voltak, több évig gyártották.

Az első belső méréses kameraként ismert, iskolát teremtő Asahi Pentax Spotmatic 1964-ben került forgalomba, bár egy Asahi forrás szerint már az 1960-as photokinán látható volt (kiknek?). Az okulár két oldalához elhelyezett két érzékelőhöz egy-egy prizma juttatta el a fényt a pentaprizmából. Neve ellenére nem spot méréssel működött. A hatvanas évek legkedveltebb tükörreflexes gépe volt. Későbbi változatát, a Spotmatic II-t a hetvenes évek közepéig gyártották.

Egy évvel a Spotmatic után, 1965-ben a Nikon F-hez készült a Photomic T prizma objektív mögötti fényméréssel. Mindkét esetben a kép teljes felületének átlagát mérte a rendszer, azonban azonos elvi alapjuk és gyakorlati felépítésük hasonlósága ellenére volt közöttük lényeges különbség.

A Spotmatic a felvételhez beállított rekesz-nyílással mérte a fényt, a Photomic T prizma viszont teljes nyílással. Ez utóbbi műszakilag bonyolultabb, mert úgynevezett rekesz-szimulátor szükséges ahhoz, hogy a teljes rekesz-nyílással mért fényből az expozícióhoz beállított rekeszértéknek megfelelően számítsa ki a megvilágítási időt. Ez a megoldás biztosítja, hogy a fotós fényméréskor is világos képet kapjon a keresőben. Az Asahinál a fénymérő bekapcsolásakor a rekesz is becsukódott. Ez a lényegesen egyszerűbb folyamat nemcsak olcsóbb volt (ezért követte a többi gyár is), hanem elvileg pontosabb is, hiszen az effektív fényt mérte.

Az idő azonban a Nikont és a Minoltát igazolta. Utóbbi 1966-ban hozta ki a szintén teljes nyílással mérő SR-T101-et. A vázzal egy időben megjelent MC objektívek automatikusan jelezték az elektronikának az objektív alapnyílását. A Nikonnál minden objektív-cserénél be kellett adni ezt az értéket a megfelelő tárcsán. Igaz, a régi F-objektívek is használhatók voltak. A Nikon 1977-ben bevezetett AI-kuplungja elvileg és gyakorlatilag is azonos volt evvel a Minolta rendszerrel.

Az SR-T 101 két cellája a prizma felett elhelyezve külön-külön mérte a képfelület alsó és felső részét, ebből állapította meg az expozíciót. A CLC-nek nevezett (Contrast Light Compensation) mérés volt az első, bár nagyon kezdeti lépés a mai sokmezős fénymérés felé.

Európában a Drezdában készült Prakticamat volt az első TTL gép, természetesen munka-blendés fényméréssel, 1965-ben. Ugyanebben az évben jelent meg az első Leicaflex, de még külső CdS fénymérővel. Az első TTL-es Canon, az FT QL is lerekeszelve mért 1966-ban.

A következő lépést a Nikon tette meg 1967-ben a Photomic TN prizmával. Abból kiindulva, hogy a főtéma az esetek többségében a kép közepén van, bevezették a középre súlyozott fénymérést. Ennek lényege, hogy a keresőkép közepén lévő kör fényességét kiemelten veszi figyelembe a fénymérő, és kevésbé a kép többi részét. A rendszer bevezetésekor használt 60-40 százalékos arány a későbbi gépekben változott, de ezt a mérési módot a mai kamerákban is alkalmazzák a mátrix és a spot mérés mellett. Az F6-nál 75-25% az arány, és a súlyozott kör átmérője 8, 12, 15 vagy 20 mm-re állítható, akárcsak már az F5-nél 1996-ban.

A Leica által szelektív-mérésnek nevezett, a spot mérésnél nagyobb területet mérő rendszer 1968-ban a Leicaflex SL-en jelent meg először. A Mamiya szintén ebben az évben hozta ki az 1000DTL típusú SLR-t, amelynek átkapcsolható átlag és spot mérése volt, először a fénymérés történetében. A következő években a különböző gyárak különböző SLR kameráin a TTL-mérés számtalan variációja jelent meg, mind a CdS érzékelők elhelyezését, mind az érzékenység területi eloszlását illetően.

Négy évtized elmúltával megállapíthatjuk, hogy az objektív mögötti fénymérés megvalósítása nagymértékben hozzájárult az egyobjektíves tükörreflexes gépek fényméréséhez és ezáltal a fotótechnika rohamos fejlődéséhez. A hetvenes évtizedben megvalósult a vakuk fényteljesítményének automatikus szabályozása, majd ennek – és természetesen a számítástechnikának – segítségével a fénymérés talán legjelentősebb lépése, a környezeti fény és a vakufény összehangolása, azaz a vakus derítés automatikus szabályozása. 1977-ben az első sorozatgyártású autofókuszos kompakt kamera, 1985-ben az első sorozatban gyártott autofókuszos tükörreflexes kamera jelent meg, csak a legjelentősebb lépéseket említve.

Schwanner Endre